„Hullatja levelét az idő vén fája" s az őszi szél kavargásában újabb és újabb hajdanvolt képek villannak fel a lombok között... Ezeket az illékony pillanatokat rögzíteni legalább olyan élmény, mint az őszi erdő ezeregy színét, arcát megörökíteni. S ez az új, esetünkben immár digitális levél formájában talán maradandóbb lesz, mint az eredeti, de az enyészet próbáját csak akkor állja ki, ha a tartalma ugyanúgy érdeklődő szemekre, fülekre talál, mint a szóbeszéd útján továbbmesélt eredeti történet.
Reméljük a kedves olvasónak éppúgy élmény lesz e sorokat olvasni, mint ahogy számunkra az volt felfedezni őket. Hiteles források, személyes élmények után kutatva kiderült ugyanis, hogy egyik csapattagunk üknagyapja, Göncz Pál különös kapcsolatban állt a kastélytulajdonos Szentkereszty Béla báróval. A báró örökösét és a kisnemesi családban születő utód életét ugyanaz a nap köti össze: 1885. július 31. Mivel a fiúk, ifj. Szentkereszty Béla báró és Göncz Pál, az akkori bíró fia egyazon napon született, utóbbit minden évben meghívták a kastélyban tartandó születésnapi ünnepségre. Pali bácsi maradandó emléke volt, hogy az egyik születésnap alkalmával a Szentkereszty családtól „egy igazi korcsolyát" kapott ajándékba. A kastély kertjében mai napig is meglévő tavon korcsolyázhattak, ami már azért is nagy kiváltság volt, mert mint sok más esetben, a falubélieknek Árkoson is ritkán volt szabad bejárásuk a kastély területére.
A kastély és az előtte található tó.
Ez az emlék járhatott az immár felnőtté vált báró ifjabb Szentkereszty Béla fejében, amikor a fenti tilalom megszegésén kapta rajta egy másik adatközlőnket, a hetven éves Székely Lászlót. A gróf lovászának fia nemcsak kisebb birtokháborításra készült, de abban a hitben, hogy a ház ura nincsen otthon, egyenesen a fent említett tóhoz igyekezett, hogy kosárral halásszon benne. Képzelhetjük megrökönyödését, mikor egyszer csak a távol tudott gróffal találta szemben magát, aki kérdőre is vonta, mit keres ott? A gyerek kínjában azt hazudta, az apja csihányt szedni küldte, mire a gróf, igaz úriemberhez méltóan maga is elkezdte fejtegetni, milyen egészséges is a csalán, még őneki is kellene szednie, míg ilyen zsenge...
Ezen fotón talán megtalálhatjuk a lovászt, akinek fia a történetben kalandos halászatra indult a kastély tavához.
A gyerekek szeretete mondhatni családi hagyomány volt az árkosi nemesi családban, főhősünk édesapja, báró idősebb Szentkereszty Béla építette az első óvodát a faluban, amely épület mai napig rendeltetése szerint működik. A gondoskodás túlmutatott azonban a gyereknevelde építtetésén: minden Húsvétkor meg Karácsonykor az összes gyerek ajándékcsomagot kapott az óvodában és az iskolában. Ezt az információt egy másik adatközlőnktől tudjuk: a most nyolcvanas éveit taposó Váncsa János bácsi hajdanán csengettyűs volt, és arra emlékszik vissza, hogy mikor házszentelni mentek a kastélyba, Béla báró mindig megvendégelte őket a konyhában és két pengőt adott nekik.
Nemcsak személyek, de írott dokumentum is tanúsítja a Szentkereszty család jószívűségét és gondoskodását: az 1845-ös tiszttartói számadáskönyvből (az állami levéltárban található) kiderül, hogy volt a Szentkereszty családnak egy gólyája, amelyet úgy magukhoz szoktattak, hogy télen sem hagyta el a kastély udvarát. Nem lehet tudni, hogy sebesülés miatt maradt-e itt, de azt igen, hogy a tiszttartó feladatkörébe tartozott, hogy hetente kétszer tüdőt vásároljon a gólyának, etetés céljából.
A fenti tanúvallomások fényében talán érthető az a különösen tragikus reakció, amivel az oroszok 1944-es bevonulásának hírét fogadta történetünk humanista főhőse: azt mondta, nem kívánja még egyszer átélni azokat a megaláztatásokat, amelyeket 1918-19-ben elkövettek el vele, de sem menekülni nem hajlandó otthonából, sem megadni magát a kommunistáknak. Maga mellé hivatta a kőröspataki katolikus papot, hogy legyen beszélgető társa, akinek élete utolsó napjaiban kiönti a lelkét. Majd mikor híre jött a faluba, hogy a közeledő oroszok már a határban vannak, házi kedvenceit, az agarait fejbe lőtte és elhantolta a kastély kertjében, a kápolna mellé, majd a családi pecsétgyűrűjében tartott mérget az utolsó kupica pálinkájába öntötte... Gyorsan ható méreg lévén, pár perc múlva el is távozott az élők sorából. Az adatközlők tanúsága szerint születésének kereken ötvenkilencedik évfordulóján, a kastély kertjében található kriptánál tartott gyászszertartás közben morajlott fel az oroszok puskáinak, ágyúinak hangja, akik még aznap elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt.
A kastély egyik szobájában készült és a bárói család egyik tagja látható rajta.
A fotókat Szőcsné Gazda Enikőtől, a Székely Nemzeti Múzeum (www.sznm.ro) munkatársától kaptuk, amelyek a múzeum tulajdonában vannak. A fent látható fotók üvegnegatívok, amelyeket ismeretlen szerző készített.
A verseny kezdete után csapatunk kiegészült az árkosi Fészekrakó Egyesület lelkes tagjaival, akik szintén benevezni készültek a vetélkedőre a Szentkereszty - kastéllyal, ezúton is köszönjük lelkes támogatásukat.