A kastély jelenkoráról legelőször azokat a személyeket kérdeztük meg, akik az utóbbi évtizedekben a legjobban kötődtek a kúriához. Így az első interjút a kúria egyik örökösével, Gönczy Miklósné, született Berenczei Kováts Ágáth-tal, valamint a sándorhomoki iskola nyugalmazott iskolaigazgatójával és történelemtanárával, Thoroczkay Sándor úrral készítettük.
Thoroczkay úr véleménye szerint a kúria jelenkorát egy emberöltő távlatából kell tekintsük. Ez az időszak magában foglalja az utolsó éveket, mikor még a család tulajdonában volt a kúria, valamint azt a fordulónapot, ami 1949 március 3.-án következett be, amikor a családot kilakoltatták és birtokait államosították. Ettől a dátumtól kezdődően határőrállomásként, fogdaként funkcionált, majd 1950-től állami óvodának és iskolának adott otthont. A kommunizmus éveiben az akkori politikai rendszer miatt a falubeliek kénytelenek voltak minden kapcsolatot megszűntetni a családdal és ez az állapot csak a forradalom után változott. Az épület az 1990-es évek második felében került vissza a család tulajdonába, ekkor viszont a településen nem volt más megfelelő épület iskola üzemeltetésére. Ahhoz, hogy a faluban ne szűnjön meg a magyar iskola, a család jóindulatára volt szükség. Így a kúria még kilenc évig minden fajta ellenszolgáltatás nélkül adott otthont az iskolának. A beszélgetésből kitűnik, hogy a falubeliek ha nem is dicsekednek falujuk "látványosságával", de él bennük egy büszkeség ez iránt. Ugyanígy büszkék a falu híres szülötteire, például Kováts Lajosra, akinek emlékére díjat alapítottak és a falubeliek már készülnek születésének 200. évfordulójának megünneplésére, ami jövőre lesz megtartva.
Gönczy Ágáth elmondta, hogy miután Németországban élő testvérével, Miklóssal együtt visszakapták a családi kúriát, kötelességének érezte és a szíve is azt diktálta, hogy bármennyire körülményes is, ősei hagyatékát méltón kell megőrizze. Nem tagadja, hogy igen nagy kihívás, de más alternatívába nem tudna belenyugodni. Ennek megfelelően a rossz állapotban visszakapott épület legfontosabb felújítási munkálatait a család saját forrásból kezdte meg. A felújításról több falubeli véleményét is megkérdeztük.
Harmadik interjúalanyunk, Bíró Mátyás, vele a kúria előtti parkban beszélgettünk. Sándorhomokon született, jelenleg is ott él családjával, és ahogy a nyilatkozata alapján kiderült, nincs is szándékában elhagyni szülőfaluját, hiszen elmondása szerint „arany földjei vannak a falunak". Óvodás és általános iskolás éveit is a kastély falai közt töltötte, „úgy jövök ide, mint haza, mikor bejövök erre az udvarra mindig jó érzés fog el, a gyermekkorom voltaképpen itt zajlott."
Véleménye szerint a kastély jelentőségét nagy mértékben befolyásolja a befektetők hiánya és a kiaknázatlan lehetőségek, mint például a hármashatár közelsége. Az ő szavaival élve: „én bízok benne, hogy lesz jövője ennek a kúriának és a településnek is, mert ha a kúria bármilyen irányba fejlődik, az a település javára válik". A falu tudatában ma is úgy a kúria, mint a család emléke aktívan él, ugyanis nagyobb ünnepeken és istentiszteleteken megemlékeznek arról, hogy mennyire tisztelte a család az ünnepnapokat.
A kúria jelenét tekintve a helyieket aggodalom töltötte el az iskola kiköltözése után. Féltek attól, hogy az épület kihasználatlanul marad és ennek következtében az állapota még jobban leromlik, éppen ezért nagyon örültek az idei részleges renoválásoknak. A másfél évszázados kúria szerkezete és állapota még most is ámulattal tölti el a falu lakosait. Bíró Mátyás is előszeretettel használja raktárként a kúria pincéjét, mivel ezzel is támogatni tudja a tulajdonosokat és ezáltal a kúria fennmaradását és reméli, hogy újra méltó rendeltetést fog kapni az épület (pl. múzeum, panzió). A falu népe érdeklődve figyeli további fejleményeket is, mivel „a falu magáénak tudja a kúriát, hiszen több nemzedék ide járt iskolába és ezáltal a szívükhöz nőtt".
Simon Erzsike néni a negyedik megkérdezettünk, jelenleg az épületben működő varrodában dolgozik. A kúriát akkor ismerte meg, mikor a gyermekei itt kezdték az iskolát. Miután az iskola új épületet kapott a kúria üresen maradt, míg a helyi varrónők kezdeményezésére a varroda Szatmárról a kúriába költözött. Ennek az itt dolgozó 16 varrónő nagyon örült, mert megtarthatták munkahelyeiket és így nem kellett nap mint nap ingázzanak. Mivel a varroda csak egy részét használja ki az épületnek, az itt dolgozók szívesen fogadnák, ha a többi rész is ki lenne használva (persze csak úgy, ha ők is ott maradhatnának). Ebből az interjúból is az derült ki, hogy a helybeliek kíváncsiak, hogy milyen célja van a mostani felújításnak, örömmel tölti el őket, és bíznak benne, hogy ezáltal új rendeltetést kaphat a kúria.
A vegyesbolt előtt találkoztunk Ilonczai Lajos úrral és feleségével, akik helybéli lakosok. Véleménye szerint a lakosok érdeklődnek a kúria jelenlegi állapota felől, viszont pontos információkat nem tudnak. A találgatások folynak, hogy vajon mi lesz ott. Mindenki kíváncsian várja a fejleményeket.
Legifjabb interjúalanyunk a Szatmárnémeti Református Gimnázium 9. osztályos diákja, Moldován Krisztina Stefánia, aki óvódai éveit és az elemi iskola eslő két osztályát az óvodának és iskolának otthont adó kúriában járta ki.
A kérdésekből a következőket tudtuk meg: Krisztina tisztában volt vele, hogy a kastély „egy földesúr" birtokában volt. Viszont ezeket az információkat nem az iskolában hallotta, nem emlékszik, hogy meséltek-e neki Sándorhomok történelméről és a nemesi családról. Mindent amit tudott azt a szüleitől, az „öregektől" és más falubeli emberektől halotta. Azzal tisztában volt, hogy az iskola a család jóindulatából maradhatott Homokon, hogy a gyerekek nem kényszerültek arra, hogy a szomszéd faluban folytathassák tanulmányaikat.
Miután az iskola kiköltözött a kúriából a diákok szóhasználatában nyomot hagytak az ott eltöltött iskolai évek, ugyanis a mai napig „iskolának nevezik". Az új épületbe való költözés után pedig a diákok körében elkezdődött a találgatás, hogy „vajon mi lesz az iskola helyén". Egyértelműen elmondható, hogy az érdeklődés megmaradt az iskola iránt.
Krisztina volt az első diák, aki részesülhetett a Kováts Lajos díjban (amit Thoroczkay tanár úr javaslatára Gönczy Ágáth támogat és a legjobb eredményt elérő sándorhomoki születésű 8.-os diák kapja meg minden évben), mégis Kováts Lajosról csak annyit tudott amennyit a régi iskolán elhelyezett emléktábla hirdet, valamint a díjjal kapcsolatban esett szó pár mondatban Kováts Lajosról. Mégis megtisztelve érezte magát és nagyon örült a díjnak.
A díjátadón találkozott Gönczy Ágáth-tal (szül. Kováts Ágáth) és Gönczy Gáborral, akik átadták a díjat. Nem tartja sem velük, sem más családtaggal a kapcsolatot, pedig szeretne „Ágáth nénivel" találkozni valamikor.
Krisztina válaszaiból kitűnik, hogy a kúria volt diákjai annak ellenére, hogy a kastély történelméről nem tudnak hiteles adatokat, megis ragaszkodásuk az „iskolához" felettébb erős. Az ő generációjának nagyon sokat jelentett az az épület, „gyermekkoruk meghatározó része" és nagy az édeklődés, hogy mi lesz az „iskolájukkal".
Általánosan elmondhatjuk tehát, hogy a kúria sorsa nemcsak fénykorában, hanem még most is sok helybélit foglalkoztat, mivel az évtizedek óta szerves részét képezi a falu történetének. Mindenki kötődik hozzá valamilyen úton-módon és azzal, hogy az épület több mint 50 évig iskolának adott otthont, a legfiatalabb generációk szívébe is beírta magát.