A kastély jelene...nagy izgalommal vágtunk neki a második próbának, hisz ebben a próbában már a jövőt láttuk, vagyis ha megtudjuk, miként vélekednek a helybeliek a kastélyról, akkor könnyebben összefoghatunk a több mint 400 éves kastély jövőjét szebbé varázsolni. Nehéz feladat, de nem lehetetlen.
A helyszínre kiérve, szemügyre vettük a falut, ami annak idején egynegyede volt a mostaninak, ahol a gróf nagyon népszerű volt, hisz nem volt nagy arisztokrata magatartása. Szentbenedeken alig húsz magyar család élt, és az akkori (XIII. századi) római katolikus templom ma már ortodox templomként működik. A húsz magyar családból mára egyetlenegy férfi képviseli a faluban a magyarságot. Szatmári Imre bácsi májusban töltötte a 100. életévét, természetesen ő volt az első interjúalanyunk. Szentbenedek, 194-es szám. Ahogy a házba érünk, nagy örömünkre kedvesen fogad minket, és szivesen válaszol kérdéseinkre.
Első kérdésünk az volt, hogy mit szól a kastély mostani látványához. Erre ő a konyha falára mutatott, ahol a kastély még a régi fényében díszelgett. Nem szólt semmit, csak megmutatta a többi megsárgult fényképet is, és csendben megvárta, amíg azokat lefotoztuk. A csendből sokmindent megértettünk, tudtuk talán nem érdemes feltépni a régi sebeket,láttuk a szemében a tüzet, s talán azt a tüzet is, amely a kastély felgyújtásakor égett. Aztán a múltról beszélgetett, előkerült sok régi történet, egyik érdekesebb a másiknál. Utolsó mondata nagyon magával ragad minket: "Én csak fényképeket tartok magamnál a kastélyról, azok a legértékesebbek. A házat a gróftól kaptam, itt volt a régi kovácsműhely, mikor újat építettek, ezt nekem adta a gróf. Hálás vagyok most is érte." Tehát első interjúalanyunktól meg is kaptuk a választ. A jelenben még mindig szeretettel gondol a kastélyra, és hálás a Kornis családnak.
Imre bácsi pozitív hozzáállásától felbuzdúlva, megszólítottunk pár román nemzetiségű idősebb férfit, meséljenek nekünk valamit a kastélyról. Ekkor kaptuk az első pofonunkat. Teljes elzárkóztak, amint meghallották, hogy a kastélyról érdeklődünk. Sorra tesszük fel a kérdéseinket, választ egyikre sem kapunk, szinte levegőnek néznek. Tovább megyünk, másokkal próbálkozunk, válasz itt sincs. Az emberek nem néznek a szemünkbe, a kastély szó hallatán lehajtott fejjel állnak, rögtön sűrgős dolguk akad. Harmadik próbálkozásunknál akad egy férfi, bizonyos bade Ioan, aki mélyen szemünkbe nézve, arra kér hogy valljuk be végre az igazat, hogy nem egy verseny miatt vagyunk itt, hanem célunk kideríteni, hogy ki gyújtotta fel a kastélyt. Megdöbbent arccal magyarázzuk, hogy mi nem, mi csak... erre folytatja, hogy zárjuk már le ezt a történetet, mert hát olyan volt akkor a rendszer, és hogy úgysem fogjuk kideríteni, hogy kik voltak akkor ott. Akkor minden kikristályosodott. A falu öregei, még ma is félnek attól, hogy kiderül ki dobta akkor a SAzamosba a könyvtárat, a kitömött állatokat, és egyáltalán ki gyújtotta fel a kstélyt. Hallottunk egy legendát miszerint, amikor kirabolták és fegyújtották a Kornis kastélyt, a kitömött állatokkal és a könyvtárral nem volt mit kezdjenek, ezért a Szamosba dobták őket. A vízi áramgenerátornál ezek megakadtak, gátat alkottak és a víz elárasztotta a falut. Amikor a víz felszáradt az összes házi állatt megdöglött a gróf átka miatt. Átok volt-e? Vagy csak a kitömött állatok mérgező tartósítószere? Sok a megválaszolatlan kérdés.
Mindenesetre az emberek sok mindent tudnak, sok mindent megbántak, és sajnos csak lesütött szemmel és félelemmel viszonyulnak a kastélyhoz.
A helyi polgármester elmondása szerint az emberek szívesen emlékeznek a grófra, mivel barátságos és vígkedélyű ember volt. Sokszor meghívta a szolgáit sörözni, és pénzt is adott, hogy saját ünnepeiket megtarthassák. A kastélyhoz elmondása szerint pozitívan áll hozzá, azt reméli, hogy a szamosújvári Téka Alapítvány felújítja majd, de azt ígéri, hogy ha nem változik semmi, a helyi tanács mindent meg fog tenni, hogy az emlékmű nem menjen tönkre.
Tovább megyünk a kastély fele, a kezdeti izgalom alábbhagy, sétalgatunk a fájdalmasan romos kastély körül, ahol már nincs élet, ahol jelen képe elszomorít, ahol a helybeli gyerekek graffiti képeket festenek a falakra. Elzavarjuk őket, fél óra múlva visszajönnek... nem értik miért baj ez, hisz úgysem használja senki... semmilyen kapcsolatuk nincs a kastéllya, senki nem mesél nekik róla.
Lelki szemeink előtt megjelenik a kastély kapujára írt mondat: "Ha jó szándékkal jöttél be, Isten áldjon kimeneteledben!" De mennyire, hogy jószándékkal jöttünk, mi mennyire meg szeretnénk menteni azt a 400 éves csodát, de már látjuk, hogy most a jelenben a szentbenedeki emberekben még él a szégyen, a félelem, nincsen összefogás és látszik, hogy már bánják tettüket, sajnálják a múltban elkövetett hibákat.
Visszafele beszélgetünk, gyerekfejjel nagyot merünk álmodni. Bízunk abban, hogy programjainkkal, gyakoribb látogatásainkka, feloldjuk az ott élő emberekben a gátakat, és közös összefogással turisztikai látványosságot hozunk létre, így legalább romjaiban konzerválhatjuk a kastélyt, megakadályozva a teljes pusztulást.
Mint mondtuk nehéz, de nem lehetetlen.
