Egyáltalán nem meglepő, ha jóindulatú, kedves emberekről érdeklődve, faggatva másokat, - arra a kérdésre, hogy: mi jut eszébe róla? - így nyilatkozik valaki: "Elsősorban az, hogy a legjobb szomszédom". Ám, amikor ugyanezt nyilatkozatában, egy jó vágású, fiatalember - P. J. (26, argonhegesztő) - egy épületre érti, akkor alaposan elámul az érdeklődő.
Székelytamásfalva hajdani birtokosainak rezidenciája, a Thury és Bányai családok kastélya, éppen az ezredfordulón került vissza, a Bányaik leszármazottja, Pakucs Damokos Erzsébet tulajdonába. Az önkormányzatnak, 2002-2003 folyamán sikerült visszavásárolnia Zsóka asszonytól, hogy továbbra is a falu kulturális életét nagymértékben meghatározó, művelődési házként működtesse. Elsősorban ezt, a jelenlegi rendeltetését hangsúlyozták azok is, akik a KastélyJelent érintő kérdéseinkre vállalták, hogy válaszolnak.
A tucatnál is több interjúalanyunk közt, akadt vállalkozó, gazdálkodó és értelmiségi is. A fiatal munkások, a nyugalmazott tanítónő és az évekig helyettesítő tanárnőként tevékenykedő háziasszony mellett, az idősebbek is megszólaltak. Alaposan meglepődtünk mi is, amikor a megkérdezett óvodás és a kisdiák, illetve a tinédzserek is bátran, meglepő természetességgel és épp olyan felelősséggel nyilatkoztak, mint a kastélyra egykori Bányai tulajdonként is emlékező nyugdíjasok.
Jóllehet minden válasznak megvolt a sajátos bája, összességükben jól tükrözték a közösség általános véleményét is. Kiderült, hogy kivétel nélkül büszkék arra, hogy egy ilyen nagy múltú épület, teheti markánssá lakóhelyüket, illetve a település arculatát. Az elhangzottak alapján egyértelmű az is, hogy számukra a kastély, mint művelődési ház, illetve - ahogy emlegetni szoktuk - a „Thury", mint kultúrotthon, a faluközösség életének szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bír.
Kíváncsiak voltunk, hogy a megkérdezettek mire gondolnak, ha csupán, mintegy varázsszókét hangzik el a Thury név.
A fiatalabbak, - akik csupán a jelenlegi rendeltetésére emlékezhetnek - többnyire a kultúrotthonhoz és közvetve, a kastély egykori tulajdonosa, Thury Gergely révén, az egykori országgyűlési képviselőről elnevezett székelytamásfalvi alma materhez kötötték.
Különleges élményt jelentett, hát hallani P. J. (26, argonhegesztő) már említett, és a vele szinte azonos korú, K. A. (28, építőipari munkás) véleményét. Ő így vall a Thury kastélyról: „Az első dolog, ami beugrik az a régi filmekben, látott képek, jelenetek, amikor még hűbérurak, jobbágyok voltak. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett az élet akkor."
A középkorúak és idősebb férfiak a hírhedett kártyacsatát idézik fel, míg a nők - T. J. (72, nyugalmazott tanítónő) - lelki szemeikkel a kastély azonos korú lakóját, az osztálytársat vagy játszótársat, Bányai Mártikát látják viszont. Persze olyan is akad, akinek a néhai férjével átélt táncos alkalmak emléke lopja vissza, ha csak pillanatokra is az szemeibe az ifjúkori csillogást.
Egy újabb kérdéssel a személyes emlékekről, élményeikről faggatjuk a kérdezetteket. B. I. (67, háziasszony). számára az egyik különleges élmény még óvodáskorából maradt meg. Másokat az iskolai évzárók, a szereplések, amatőr színjátszó vagy táncos emlékei fűzik a kastély épületéhez. A fiatal legények, fiúk számára meghatározó, hogy különleges néphagyomány, a „húsvéti szánozás" alkalmával, minden vízbevető hétfőn innen indul ki és ide tér vissza a locsoló „szánozók" és az őket kísérő zenészek népes csapata.
M. P. (48, háziasszony, korábban helyettesítő tanárnő) így vall egyik személyes élményéről: „ezelőtt huszonnyolc évvel kértük egy esküvő megtartására, mint kultúrotthont, de nem egyeztek bele, mert mint kultúrotthon annyira féltették az állapotát, hogy még esküvők megtartására sem engedélyezték, csak kimondottan kulturális programok bemutatására szolgált."
Annak ellenére, hogy P. K. (76 éves nyugalmazott deszkaraktári munkás) emlékezése személyes szempontból tragikus végkimenetelű, mégis különös tisztelettel emlegeti, a kastély egykori birtokosát, néhai Bányai Miklóst. Hozzá hasonlóan, özv. K. A. (79, kollektív-nyugdíjas háziasszony) is, „nagyságos úrként" emlegeti, amikor arról vall, hogy Bányai Miklós egykor írásban is a falura hagyta a kastély épületét, sajnos a dokumentum idővel szőrén-szálán eltűnt - ezért kellett később az örököstől az egész ingatlant megvenni.
Ezek után az is érdekelt, hogy mit gondolnak a faluközösségünk tagjai, a kastély jelenlegi állapotáról és rendeltetéséről. Megkérdeztük: Szerintük az a tény, hogy jelenleg az önkormányzat tulajdonát képezve, a közösség szolgálatában áll kedvező a kastélyra nézve, vagy hasznosabb és áldásosabb lenne, ha a jogos örökös birtokában, esetleg magántulajdonként nagyobb figyelmet és több gondoskodást kapna?. A megkérdezettek kivétel nélkül helyeselték azt, hogy a kastély köztulajdon. T. Z. (38, gazdálkodó) és P. K. (76, nyugalmazott deszkaraktári munkás) is megjegyezte, hogy a kastéllyal átellenben található kúria, húsz éve magántulajdonban van és állapota szemernyivel sem mondható jobbnak. „Egy ilyen épület fenntartásához rengeteg pénzre van szükség" jegyzi meg P. K. (76, nyugalmazott deszkaraktári munkás) Az ő véleményét osztják mindazok, - elsősorban a fiatalabbak - akik szerint a kastély jelenlegi állapota elsősorban pénz kérdése. A középkorú gazdatiszt, K. J. (40) szerint „...belől nagyon szép, tetszik. Komolyan meg van oldva. Viszont a külső restaurálást, ezt a műemlékvédők - me' szerintem ezek csak - s szerintem, van egy külön cég, amelyik ezt csinálja. De mondom - tehát a külső aspektusa - kívülről, egy kicsit rossz. Belülről nagyon jó, de kívülről is így kéne legyen."
Még legfiatalabb a csupán hat éves Ny-K. A. (6, óvodás) szerint is van mit orvosolni. Mint mondja, azért jobb, hogy köztulajdon, mert így: „Az egész falué, mindenki bémehet, nemcsak egyvalaki. Hogy nézzék meg belülről is ne csak kívülről, mert belülről van, ami szép, s kívülről csak „beton-kövesek".
Arról, hogy miként lehet a közösség számára, a - negyven éve betöltött - jelenlegi rendeltetésének megfelelően, esetleg azt innovatív ötletekkel kibővítve hasznossá tenni számtalan elképzeléssel találkoztunk. Egybehangzó elképzelés volt, az, amit F.B. (14, VIII. osztályos tanuló) tömören így fogalmazott meg: „Én, ha rajtam múlna, meghagynám, kultúrotthonnak". Ezenkívül hasznos elképzelésként hangzott el az egykori falu-múzeum és a könyvtár helyreállítása mellett, egy, a kastély, illetve a benne élők múltját, történetét bemutató tárlat, kiállítás gondolata is. Érett felnőttek gondolkodását tükrözte B. B. (10, III. osztályos tanuló), igen frappáns és ugyanakkor nagyon gyakorlatias elképzelése: „Én azt csinálnám, hogy ott tartanék egy kiállítást Thury Gergely és a családja életéről. És arra Tamásfalváról, vagyis Kovásznáról és a szomszéd falukból es jönnének, s ott lennének olyan adománygyűjtők, s az összes adományt, ami gyűlne, odaadnák a falunak, és a falu hasznos dolgokat csinálhatna abból a pénzből." Világszerte elterjedt és népszerű ötletek említése utalt a globalizáció térnyerésére is. Számos sikeres térségi megvalósítást látva, többen is felhívták a figyelmet egy esetleges szórakoztató szabadidőközpont, tele-ház vagy játszótér szükségességére. A szintén népszerű ökológikus gondolkodás vidéki térnyerése is visszaköszön Tamásfalván, hiszen az interjúalanyok egy része a kastélyhoz tartozó több mint három hektár területet kiváló lehetőségnek tartja egy kellemes hangulatú park vagy sétatér létesítésére. A nemzeti öntudat büszke vállalása és kulturális örökségünk féltő szeretete, a kilencedikes diák, K. Zs. (15, tanuló) nyilatkozatában szó szerint érzékelhető, hiszen azt mondja: „Jó lenne kitenni egy táblát a kapu elé, amelyen írja, hogy mikor épült és magyar zászlót is tenni rá."
A legfontosabb, nemcsak a csapatunkra, a faluközösségre, hanem az erdélyi magyarság egészére igaz megállapítást szabódva, de bizakodással összegezhető a két legidősebb kérdezett, Károly bácsi és Anna néni szavaiból „Mit mondjak? Itt a fiatalokon függ. - Nohát akkor, akkor fogjanak essze valahogy. Tessék esszefogni valahogy, hogy nyerje meg a falu"