„Lesz-é ezentúl, oh vár, aki majd szent tisztelettel nézi tornyodat?”

2011. november 9.

Csapatnév: Erdőd lányai

Próba: KastélyLátogató - barangolás a kastély környékén

 

Elöljáróban elmondanánk, hogy Erdőd nevezetességeinek megtekintése egy hat napos, partiumi kirándulás része, melyet Magyarországról érkezett turisták számára szerveztünk. Az alábbi térkép nagyvonalakban* szemlélteti az általuk Szatmár megyében bejárt útvonalat.

* Csak a fontosabb megállók vannak feltüntetve rajta, mivel ennek az írásnak nem a teljes kirándulás bemutatása a célja, de a turistacsoport járt Adyfalván, felkereste a kaplonyi ferences templomot, valamint a Károlyi család kriptáját, fejet hajtott a nagymajtényi síkon levő emlékoszlop előtt és még sorolhatnánk.

Miután csoportunk november 6-án Csanálosnál átlépte a határt, Nagykárolyba ment, ezután pedig Szatmárnémetiben töltött két napot. November 9-én, reggel 8.30 órakor, az Astoria szállodában elfogyasztott kiadós reggeli után elindultak Erdődre. A továbbiakban át is adjuk a szót a 22 éves Nagy Tündének, aki német-angol szakon tanul Debrecenben, mesélje el ő, hol járt és mit látott.

Bár az éjszakák elég hidegek, szerencsére napközben, ahhoz képest, hogy alaposan benne járunk az őszben, egészen kellemes az idő, kirándulásra éppen megfelelő. Nem bántam meg, hogy jelentkeztem erre a túrára, habár az ismerősök megpróbáltak lebeszélni róla. Mielőtt Erdődre érnénk, teszünk egy kitérőt az erdődhegyi Szent Donát kápolnához, az idegenvezető azt mondja, lényegében ez is a városhoz tartozik, még ha kicsit távol esik is tőle, úgy 10 km-re.
Szent Donát szőlővédő szent, főleg a borvidékeken tisztelik őt. Ókeresztény püspök volt, akinek a legenda szerint egy mise alkalmával kiütötték kezéből a szent kelyhet és darabokra tört. Miután összeszedte a szilánkokat és szomorúan imádkozni kezdett, csodák csodájára a kehelydarabok ismét összeforrtak. A kápolna különben egyidős az erdődi vár régebbi részeivel (már alig várom, hogy lássam, olyan sokat hallottam róla!), 1720-ban építtette gróf Károlyi Sándor az itteni svábok részére. Vajon a Donát kultusz németországi eredetű? - fogalmazódik meg bennem a gondolat és el is határozom, hogy utánanézek majd otthon...
Az út kicsit meredek volt odáig, de megérte, igazán szép épület, kár, hogy annyira el van szigetelve mindentől. A helyiek is csak bizonyos jeles alkalmakkor keresik fel, melyek a szőlőműveléshez kapcsolódnak. Buzgó idegenvezetőnk fel is sorolja, hogy mikor: Szent Gergely napján, a szőlőmunka indulásakor, a szőlő zsendülésekor, ez egyben a kápolna búcsúünnepe és szüret idején, mintegy hálaadásként. Búcsúkor a szent közbernjárását kérik:
„Hogy rendelne alkalmatos jó időket,
Bő terméssel áldaná meg szölleinket."
Az autóbuszon, útban Erdőd felé az idegenvezető felsorol pár érdekes tudnivalót a városról. Neve, mint sejtettem, az erdő szóból származik. A térségben az Árpád-korban hatalmas erdőségek voltak, de mikor szükség lett újabb termőföldekre, nagy részüket kiirtották. Éppen ezért az irtás szó több Szatmár megyei helységnévben benne van. Úgy látszik, Erdőd környékén mégsem végeztek annyira alapos munkát. Három jelentős földbirtokos családról esik szó, a Drágffyakról, akik a XVI. század közepéig uralták a vidéket, nekik is köszönhetjük a református vallás gyors terjedését a vidéken (1545-ben Erdődön jelentős református zsinat volt), a Báthoriakról és a Károlyi családról. Szó esik a sváb telepítésről - Erdőd lakosai a XVIII. század második felére szinte kizárólag svábok lettek - melynek okai sokrétűek. A XVII. századi török fosztogatások és a XVIII. század eleji pestisjárvány következtében a népesség számottevően megfogyatkozott, ezért a munkaerő pótlására Károlyi Sándor Németországból svábokat hozatott.

Következzék egy térkép, melyen fel vannak tüntetve a legfontosabb erdődi nevezetességek. A mellettük található számokat a szövegbe is beszúrtuk, hogy tudja mindenki, éppen hol járunk. Reméljük, ennek segítségével Tünde beszámolója is kézzelfoghatóbbá válik.

És meg is érkeztünk az erdődi várhoz (1.)! Örülök, hogy kiszállhatok a buszból s végre megnézhetem ezt a híres építményt. Ránézek az órámra, még csak 9.30-at mutat.

A felvétel nyár végén készült, azóta a munkálatok némileg előrehaladtak.
Hát nem éppen az, ami a képzeletemben élt! Idegenvezetőnk említette, hogy éppen renoválják, de erre az „építőtelepre" azért nem számítottam. Hol vannak a festői romok, melyek tapinthatóvá teszik egy hely történetiségét? Úgy szerettem volna bemenni a bástyába és körülnézni! Meg is fogadom, hogy egy más alkalommal - természetesen miután befejeződött a restaurálás - visszatérek majd. Idegenvezetőnk erdődi származású, lelkesen magyarázza a vár történetét, egyik évsszám követi a másikat. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem már az iskolában sem ment a történelem, túl sok volt benne az adat... Az érdekességek sokkal inkább felkeltik figyelmemet, mint megannyi száraz tény.
Megtudom, hogy a Dónát kápolnához hasonlóan a várat is Károlyi Sándor építtette, a XVIII. század első felében. Nagyon izgalmasnak találom az alagutak legendáját. Ahány várnál/erődnél jártam eddig, mindenhol hallottam hasonlókat, ezért önkéntelenül felmerül bennem a kérdés, vajon nincs ezekben a történetekben némi igazság? Az idegenvezető hamar lehűti lelkesedésemet, mondván, hogy a felújítást megelőző ásatások minden kétséget kizáróan bebizonyították, az erdődi és szatmári vár, illetve a helyi római katolikus templom között nincs semmiféle titkos földalatti átjáró. Találtak ellenben egyéb érdekességeket, még ékszereket, pénzérméket is. Ha megvalósul az, ami még csak tervben van és a bástyában kis vártörténeti kiállítást rendeznek be, mindezeket ki kellene állítani. Örülök neki, hogy rendbetesznek egy ilyen műemléket, a helységnek mindenképpen használni fog.

 

 

A várban egykor kis kápolna volt, itt esküdött egymásnak örök hűséget Petőfi Sándor és Szendrey Júlia. Tegnap a kápolna egykori oltárát a szatmári püspöki palotában már megtekintettük. Idegenvezetőnk ismét felhívja rá a figyelmünket, hogy sok helybeli gondolja úgy, ennek a műalkotásnak vissza kellene kerülnie Erdődre.

 

 

 

A következő látnivaló, a Petőfi Sándorra emlékeztető obeliszk (2.) szintén a közelben található. Itt írta a szabadságharc költője a „Te vagy, te vagy, barna kis lyány..." című versét. Bár a zord apa, Szendrey Ignác meg akarta akadályozni Petőfi és az ő Júliája házasságát, a szerelmesek végül mégiscsak egymásra találtak. Magamban folytatom a költeményt:
„Te vagy mind a két életem
Egyetlen reménye
Ha ez az egy reményem is
Elmulandó álom,
Nem leszek boldog sem ezen,
Sem a más világon!"
Említetttem már, hogy az évszámokkal mennyire hadilábon állok, de vannak versek, például ez is, melyeket 50 év múlva sem fogok elfelejteni, úgy gondolom. Az igazán fontos dolgok maradnak csak meg, mint rostán a mag, kihullik a lényegtelen! Milyen szép is lehetett kettejük szerelme, kár, hogy annyira rövid ideig tartott s oly hamar elragadta Petőfit a halál...
A várdomb alján megtekintjük gróf Károlyi Sándor fejszobrát (3.), amellyel azonban nem a vár építőjének, hanem a sváboknak „hazát és megélhetést biztosító telepítőnek" állítottak emléket. A csoportban van egy nyugdíjas magyartanár s egy történész hallgató, fél füllel hallgatom kettejük vitáját arról, hogy áruló vagy reálpolitikus volt-e a szatmári békét 1711-ben aláíró Károlyi Sándor? Mennyire ellentmondásosak is a történelem szereplői, nagyon kevés olyan van közöttük, akiről csak rosszat vagy csak jót lehetne mondani!
Azért az érdekes, hogy a Károlyi Sándor tulajdonában levő várhoz elég sok kuruc történet kapcsolódik. Egyet közülük, „A fehér lány" mondáját az idegenvezető el is mesélte nekünk. A szabadságharc leverése után itt élő Rákóczi családról szól, melyet a környéken bujdosó fejedelem (!) gyakran látogatott egy titkos alagúton keresztül. Sok erdődi hitte úgy gyerekkorában, hogy az elátkozott lány éjszakánként fehér ingben megjelenik a vár falán, ezért képesek voltak sötétedés után kiszökni a házból, hogy meglessék őt. Egyesek esküsznek rá, hogy látták is...
Az erdődi látogatás következő célpontja a Caritas Szervezet által létesített „Szent Miklós óvoda" (4.) roma gyerekek számára. Mivel az egyetem befejezése után pedagógus szeretnék lenni, nagyon jó kezdeményezésnek tartom az ehhez hasonló tanintézeteket, meggyőződésem, hogy a romák szociális felemelkedése csak akkor valósulhat meg, ha már egészen kisgyerekkorukban megkezdik nevelésüket, integrációjukat. Elbeszélgetünk az óvónőkkel, akiktől megtudjuk, hogy nemcsak a gyerekekkel, hanem azok szüleivel is „foglalkoznak", olyan értelemben, hogy állandóan tartják velük a kapcsolatot, odafigyelnek a felmerülő problémákra és megoldást keresnek rájuk. A kicsik amúgy nagyon örültek nekünk, amiben persze közrejátszott, hogy sok csokit hoztunk magunkkal. Körülbelül egy órát töltöttünk itt, 12 után indultunk tovább, hogy ne zavarjuk meg az ebédjüket.
Az itt töltött idő alatt keletkezett az az ötlet, hogy el kellene látogatni az ún. Zenésztelepre, megnézni, hogyan készítenek kosarakat, amely az erdődi romák egyik fő megélhetési forrása.

 

A központban tett rövid séta során megnéztük a Petőfi-Szendrey szoborkompozíciót (5.). A két költőt (kevésbé ismert tény, de Szendrey Júlia is az volt) ábrázoló műalkotás felállítását az Erdődi Petőfi Kör kezdeményezte. Elbeszélgettem a Petőfi Kör egyik tagjával, aki azt mondta, hogy a költő sok időt töltött a megyében (az Ormos-házat, ahol Szatmáron rendszerint megszállt, már megtekintettük) és megtudtam, hogy összesen 43 verset írt itt. Nem is gondoltam volna!

 

 

 

Ezután átmentünk a Kultúrotthonba (6.), ahol - mint korábban már megtudhattuk - az ebéd várt ránk. Nagyon meglepődtem, mikor közölték velünk, hogy az ebéd elkészítésében nekünk is részt kell vennünk. „Aki nem dolgozik, ne is egyék!" - mondta tréfásan az idegenvezető. Utána azért megnyugtatott, hogy nem kötelező beállni kuktának, de én és még jó páran kapva kaptunk az alkalmon, hogy megismerkedjünk az egyik hagyományos sváb étel, a strudli elkészítési módjával. A tészta persze elő volt készítve, én csak vékonyra kinyújtottam, krumlipürével megkentem a levél felét, ahogy mutatták Aztán a levél másik felét ráhajtotttam a krumplis részre, majd derelyemetszővel kockákra vágtam. A sütést már a szakácsnők végezték.
A svábok nagyon szeretik a tésztaféléket. Idegenvezetőnk melegen ajánlotta figyelmünkbe a spunkernudli megkóstolását is. Hát talán egy másik alkalommal, ha erre járunk...
Miután végeztünk, éhségtől kopogó szemekkel ültünk le az asztalhoz, ahol további sváb specialitásokat szolgáltak fel nekünk: táskalevest, aztán a strudlit, végül császármorzsát, amit az itteniek „unkréc"-nek neveznek (ez, gondolom, az Unkrätz német szóból jöhet).
14.30-at mutatott az óra, mire befejeztem az evést. Ebéd után fél órás pihenés következett, az idegenvezető mondta is, hogy használjuk ki ezt a rövid időt, mert még sűrű program vár ránk délután.
15 órakor kerekedtünk fel, hogy megtekintsük a római katolikus templomot (7.), melynek középkori részei az 1480-as években épültek. Az 1830-as években egy földrengés alaposan megrongálta az építményt, ezért a XIX. század második felében Ybl Miklós tervei alapján felújították. A toronyban is jártunk, figyelmemet leginkább egy régi óraszerkezet kötötte le. Hát ilyet még életemben nem láttam! A harangok is tetszettek.

A templom előtt az erdődi születésű Bakócz Tamás szobra (8.) van. Ő arról nevezetes, hogy az egyetlen magyar ember, akit majdnem megválasztottak pápának. A már említett páros, aki a Károlyi-szobornál is „összeszólalkozott", most arról értekezett, hogy vajon alakulhatott-e volna másképp Magyarország történelme, ha X. Leó helyett ő kerül az egyház élére. Mint tudjuk, Leó pápa, csakhogy eltávolítsa Bakóczot Rómából, 1513-ban kereszteshadjárat szervezésével bízta meg. Ebből lett a történelemkönyvek lapjairól jól ismert Dózsa György-féle parasztfelkelés.
 
A következő helyszín a temető volt. Mivel vannak olyanok a csoportban, akiknek sváb felmenői vannak, ők egy szál virágot helyeznek el az 1945-ben deportáltak emlékművénél (9.). Amit erről tudni kell, a II. világháború utolsó évében összegyűjtötték a sváb származású illetve német nevű lakosokat és a Szovjetunióba deportálták őket. 1946-1949 között tértek vissza. A csoporttal tartott a temetőbe egy bácsi, aki egy eredeti fogságnaplót mutatott nekünk. Megilletődve forgattam a nagy utat bejárt füzetecske lapjait és olvastam:
„Kedves Édesanyám, haza hiába várnak,
Mert a hideg orosz télben halál rózsák nyílnak."
Kép: ház a cigánysoron

17.30 körül érkeztünk meg a már említett Zenésztelepre. Elég sok téglaház volt, de a vályogkunyhók sem hiányoztak. Jellemző, hogy az utcák, a kialakult mellékutcák vonalán elhelyezkedő házak udvarán is újabb házak épültek. Itt betekintést nyertünk a kosárfonás rejtelmeibe, de véleményem szerint ez egy külön mesterség, hosszú idő kell az elsajátításához.
19 órára visszamentünk a Kultúrotthonba és kiadósan megvacsoráztunk. Borjúhúst ettünk knédlivel, ami hurkává sodort kézzel csipegetett tészta, szintén sváb különlegesség és gulásztát, melynek elkészítési módját nem ismerem, de az biztos, hogy tejből készült és nagyon finom.

A nap záróakkordjaként felkerestük a helyi csaknem 300 éves borospincét (10.), ahol megkóstoltuk a jóféle erdődi borokat. A Székely család által szolgáltatott zenei aláfestés mellett néhány pohár elfogyasztása után egyre oldottabbá kezdett válni a hangulat.
21 óra körül kicsit sajnálkozva szálltam fel az autóbuszra, mely következő szálláshelyünk felé vitt, a Vadaspusztán (Gelu) található vadászházba. Fáradtan, ugyanakkor új élményekkel gazdagodva, elégedetten hajtottam álomra fejemet, hogy friss erőt gyűtsek a kirándulás következő célpontjához, az ákosi templom megtekintéséhez.

 

copyright 2011 WEBKastely