A legtöbb palackposta feladója a lakatlan sziget kényszervendége, címzettje ismeretlen, tartalma pedig a megmentés reménye...
A mi palackpostánk feladója akár maga a Szentkereszty kastély is lehetne, címzettje minden ember, aki szívén viseli sorsát, és figyelmet szentel az alábbi sorok tartalmára is:
Üdvözlégy, jámborszívű olvasóm!
A történelem tengerén sodródva, egy különös partról, helyzetből írom soraim, bízva Benned, hogy továbbviszed hírem, sorsom, szolgáljon mások tanulságául, s talán magam megmentéséül is, ha így akarja a Fennvaló. Nem panaszkodhatom, látszólag jó sorsom van: számos omladozó társamhoz képest jelenleg állami intézmény tart fenn, rendezvényeknek adhatok otthont, s noha minden jel szerint nem lakatlan szigetre vetett a sors, noha mégis magányosnak érzem magam.
A falu, ami a fizikai térben körülölel, nem igazán tudott elfogadni, igaz, mindenkori tulajdonosaim sem tettek túl sokat ezért. Eleinte gazdáim, a bárók státusza, majd a kommunizmus elvtárs-rendszere nem tette lehetővé a falumbéliek számára, hogy szorosabbra fonhassuk barátságunk fonalát, mai napig belépőt kell fizetniük, ha kertemben óhajtanak sétálni, ugyanis fenntartómnak bevételt kell felmutatnia a kulturális minisztérium felé, akihez a kulturális központ tartozik, amelynek otthont nyújtok. Egykori örököseim perbe szálltak a tulajdonjog visszaszerzéséért, de egy hatályban levő törvény értelmében nem sok esélyük van természetben visszakapni, hacsak nem nemzetközi fórumok döntenek majd javukra, hiszen állami intézmény működik falaim között. A fővárosi hatalomnak épp csak néhány rendezvényre elég pénzösszegig vagyok fontos, jelentősebb állagmegőrzési, restaurálási munkálatokat nem végeztet rajtam.
A helyi közösség sem igazán tart számon, noha nem tehetek róla, hogy kapuim évtizedeken át zárva voltak előttük, sajnos be is cementeződött ez az állapot, tényként kezelik úgy a kulturális központ munkatársai, mint a falubéliek, az elöljáróktól a legszegényebbekig, sajnos mindkét részről az előítéletek tapasztalhatóak a nyitás helyett... eközben meg sok bába között elveszőfélben lévő árvának érzem magam...
Nemrég egy fiatal csapat karolta fel az ügyemet, részben a közeli város lakói, részben az onnan a faluba kitelepedett családok egyesülete. Beneveztek egy versenybe, ahol eleinte úgy látszott, az én „ügyemnél" mostohább sorsú épülettársaim is akadnak. Örömmel láttam, hogy csak úgy sereglenek köréjük a csapatok, példás összefogással állnak csatasorba a települések és csak úgy fürdenek a községük és közösségük figyelmében, szeretetében...
Ekkor született meg az elhatározás bennünk, hogy a múlt sérelmeiből tanulva ugyan, de azokra fátylat terítve, csak a jövőre összpontosítunk. Talán nem sikerül minden előítéletről lemondani a ma generációjának, de már nem muszáj átadniuk a következőnek:
A helyi közösségnek szervezett kastélynapunk pici volt, mint egy vetőmag: a falu gyerekei örökbefogadtak egy-egy, a kastélykertemben lévő ritka fát. A meghitt ünnep azonban csak a kezdet: további gyerek-központú rendezvényekkel szeretnénk locsolni ezt az új kapcsolatot, és ahogy a most új útra lépő generáció cseperedik, velük együtt izmosodik a korosztályuknak megfelelő program is: múzeumpedagógiai foglalkozások mintájára hangverseny- és kiállítás-látogató közönséget szeretnék nevelni belőlük, ha már ez a kulturális központ specialitása. A város kapcsolatát erősítő Regösökkel, valamint a falu közösségének egyre inkább részeivé váló Fészekrakó egyesülettel egyre terebélyesebbé, ágas-bogasabbá szeretném nevelni a kastélybarát gyerekek gyerekek újabb és újabb nemzedékét. Ha valaki tudja, hogy mennyi türelem és idő kell, míg a dolgok jóra, jobbra változnak, akkor szépkorú dendrológiai parkom faóriásaival együtt van némi fogalmunk róla...
Nem marad hát más, minthogy szeretettel meghívjalak, látogass meg Te is, és vidd hírét: bárki is lesz tulajdonosom, fenntartóm, működtetőm, bárhogyan is alakul majd rendeltetésem: gyerekbarát közösség vesz körül, mindannyian az ő nevelésükben, szeretetükben látjuk csak közös jövőnket! Isten minket úgy segéljen!
Születésem éve ismeretlen, 1773-ban tettek először említést rólam, Benkő Raffael építtetett nemesi család hajlékaként. Neveltetésemről, múltamról, műemlékké cseperedésemről könyvet lehetne írni: adtak-vettek a a hajdanán hozzám tartozó 35 árkosi örökös jobbággyal és a „másutt lakó" 23 cigánnyal együtt, majd modernebb időkben nélkülük... számtalanszor átalakítottak, „hólyagot csináló szökőkúttal szépítettek", kertemben 154 Kossuth huszárt képeztek ki 1848 szeptemberében... megértem gazdáim öngyilkosságát, szolgáltam istállóként